2007. 2. Varatúra: Kalocsa

Áprilisi kanyargás Petőfi szülőföldjén 

Szinte még ki sem hűltek a motorok az évadnyitó túra után, máris itt az igazi első vasárnapi szokásos Varatúra: lábtartó koptató szerpentinek, hósipkás hegytetők, meredek sziklafalak…
Na, erősen meglepődtünk volna, ha ilyesmi, vagy csak hasonló is az utunkba akad (bár április1-én ugyebár bármi megeshet). Az aktuális itiner ugyanis – sokak régi kívánságára, és Kocka szaktárs vaj szívének okán – ezúttal a Duna-Tisza közébe, a Kiskunsági Nemzeti Parkon keresztül vezetett. Igen, Magyarországon alföld is van. Méghozzá nem is akármilyen. Föl is merülhet a kérdés, hogy vajon miért nem egyenesek az utak, ha nincs mit kerülgetni, de szerencsére a fényestekintetű tervező – áldassék a neve - minden valószínűség szerint gondolt az utókor motorosaira. Vagy csak egyszerűen részeg volt. Na, elég az hozzá, hogy  a Varakígyó vége sokszor még ki sem jött az előző kanyarból, amikor az eleje már bőven eltűnt a következőben. Az alföldi népeknek pedig valószínűleg elég ritkán adatik meg az élmény, ekkora motoros csapatot látni a vidékükön, úgyhogy még a szokásosnál is nagyobb kíváncsisággal integettek, szájtátottak, szemöldököt ráncoltak az út mentén, ki-ki vérmérséklete szerint.
Na, de ne szaladjunk ennyire előre. Az előjelek rekord közeli létszámra utaltak, még akkor is, ha a 99. helyre iratkozott vendégművészt megelőző 70 hely üres maradt. Végül 30 fölötti Varadero (közte osztrák és szlovák rendszámok) 2 Transalp, 1 BMW és 1 Fazer gyűlt össze a dunaharaszti OMV kúton.

Olcsó szóviccnek tűnhet azt mondani, hogy hamarosan az egész csapat egy Bugyiban találta magát, de a tényekkel kérem, nem lehet vitatkozni. Bugyi mindjárt indulásnak útbaesett.  Persze az első célpont nem ez volt, hanem kicsit odébb, úgy 130 km-re, a Kalocsai Érseki Palota.

Kisebb tumultust követően sikerült belépőjegyet váltani, hogy belülről is megcsodáljuk a máig eredeti funkciójában működő műintézményt, különös tekintettel a könyvtárra, ahol még a XVI. századból való, már nyomtatott, de még kézzel festett gyűjteményt is őriznek. A szigorú tilalom ellenére halált megvető bátorsággal sikerült dokumentálni, ahogy a sok csizmás, első ránézésre igénytelennek tűnő motorosállat tátott szájjal járja körül az –egyébként tényleg fantasztikus – érseki könyvtárat.

A rövid, de tartalmas látogatás után újra lórakaptunk és kígyózott a csapat tovább, egészen Kecelig, ahol elképesztő arzenálja található a „boldog kommonista békeidők” hadi csodáinak.

És persze nagy bajuszos vezéreink emlékművei néztek ránk összemorcolt szemöldökkel

-tól  -ig

Jó másfél órás nézelődés után egy csoportképpel búcsúztunk a Pintér Művek Hadtörténeti Parkjától.

Már mindenkinek kopogott a szeme és szájában érezte a jó előre megrendelt ebéd ízét, mikor 2 óra tájban elértük az akasztói Halászcsárdát. Gyönyörű környezet, rengeteg autó a parkolóban, még több vendég, de mi előre rendeltünk…

…aztán vártunk… aztán még vártunk… aztán még vártunk…közben minden felmerülő témát bőven volt idő körüljárni…
Szóval a személyzet nem volt a helyzet magaslatán, úgyhogy cirka két és fél óra alatt ki is szórták a kaját. A desszertről inkább lemondtunk, csak világosban befejezzük az ebédet. A késői órára való tekintettel a csapat létszáma már kezdett csökkenni, de a nagyobbik fele azért együtt gurult tovább a ráckevei Savoyai kastélyig, amire sajnos már nem maradt időnk.

Gyors tankolás ( a 300 km körüli megtett útra való tekintettel ), és érzékeny búcsút vettünk egymástól, na meg az első alföldi túrától.
Egy darabon még követtük a túrát ismét kiválóan megszervező Kockát, de kereszteződésről kereszteződésre borított le ki-ki lakhelye szerint.

Összefoglalva: szokásos jó hangulatú, fegyelmezett kanyargás hangulatos, elhagyott utakon, kis változatosság a hegyek után, és rengeteg érdekes látnivaló. Aki először tartott velünk, gyanítom máskor is így tesz, a többiek meg amúgy is. 
Találkozunk május első vasárnapján!