2007. 3. Varatúra: Ózd

2007. május 6. – Anyák napi túra

 A májusi túránk idén Anyák napjára esett. Hosszas tanakodás, levelezés, agyalás, sokféle javaslat után, végül mégis maradtunk a már megszokott időpontnál. Az időjósok nem voltak túl jó hatással a klubtársak és hölgy párjaik részvételi hajlandóságára, ám ilyen előzmények ellenére is összejöttünk 19-en, 16 motorral.

 A lelkes megszállottak több bolyban közelítették meg az indulás helyszínét, a hatvani Mol töltőállomás parkolóját. Lévén többen Budapestről együtt érkeztünk az M3-as autópályán, így nyomban sikerült szembesülnünk azzal, hogy aki szeretné igénybe venni a motorosoknak járó kedvezményes virtuális matricát, annak nagy türelemmel kell rendelkezni, ha mobil telefonon keresztül szeretne hozzájutni. Esetleg élő Internet kapcsolatot kell produkálnia a motorján, majd a fedélzeti laptopon történő vásárlást követően gondoskodni arról is, hogy a nyomtatója is nála legyen a visszaigazolás kinyomtatásához… Ellenkező esetben marad az autós matrica… Az időjárással óriási szerencsénk volt, mert sem Aigner Szilárdnak, sem Pártai Lúciának nem volt pontos a jóslata, így egyszer találkoztunk néhány csepp esővel. De az esőruhákat akkor sem kellett a dobozokból elővennünk, mert a bátraké a szerencse. A teljes túra 288 km volt, jobbára mellékutakon mentünk, amelyek nem voltak túl jó minőségűek, de kárpótolt a gyönyörű vidék, amerre jártunk. Különben is, a nagyméretű túraendúrók hová valók, ha nem ilyen utakra?!

 Hatvantól Apcig a 21-es úton gurultunk. Onnan a Cserhátalján és a Cserháton keresztül jutottunk Szécsényig, majd egy rövid szakaszon ismét jobb minőségű aszfalton értük el Salgótarjánt. (Győzikét nem látogattuk meg, hozzá egy másik alkalommal, a rajongóknak szervezünk túrát.)
Rövid pisi-kávé, kávé-pisi (kinél milyen sorrendben) szünet után, túránk talán legszebb szakasza következett a Heves-Borsodi-dombságon keresztül, a Szlovák Magyar határ mentén, jó kis kanyargós utakon egészen Ózdig.

 Ózd határában eredt el az eső, de amíg megnéztük az Ózdi Városi Múzeumot a Vasmű közelében, el is állt. A múzeumot és az egész várost körüllengte a hatvanas-hetvenes évek lehelete. Maguk a kiállítások érdekesek voltak, kis makettekkel és a vasmű ereklyéivel mutatta be a kohászat valós és idealizált képét, valamint a város múltját.

 Innen a legrövidebb úton és a lehető leggyorsabban igyekeztünk Szilvásváradra a Lovas étterembe ebédelni.
A korábbi rossz tapasztalatokból kiindulva kicsit aggódva léptünk be, de hamar kiderült, hogy alaptalanul. Gyors, udvarias kiszolgálásban volt részünk. Az asztal, a pincérek, de még a szakács is ránk várt! Ezért mindent beleszámítva egy és fél óra alatt elfogyasztottuk és ki is fizettük a kifejezetten finom ebédünket. A menürendelés úgy tűnik itt végre bevált! Megjegyzem, a pincérek nem tányéronként hozták ki a levest (vannak, akik értik miről is van szó). A Lovas éttermet mindenkinek jó szívvel tudjuk ajánlani. A tulajdonosok is motoros emberek, így tényleg szeretettel fogadtak minket.

A visszafelé vezető úton, a Mátraháton keresztül (nagyobb részben ismét mellékutakon, kisebb részben a 23-as és a 21-es főutakon), már jóllakottan, kanyarogtunk hazafelé a szintén gyönyörű tájon. Úgy tűnt mindenki jól érezte magát a túrán, mivel a végállomáson nehezen akart a csapat szétoszlani...