2010. - 8. Varatúra: Lednice

Csípős reggelre ébredtek mindazok, akik összegyűltek az immár tradicionálisan kétnapos októberi varatúrára. A győri találkozóra mintegy húsz motor és harminc feletti résztvevő sorakozott fel és várta, hogy 10 órakor menetrendszerűen elinduljon a  varakígyó.

Öt perc múlva átkelve a Dunán, már a Csallóközben motoroztunk. Pozsonyt keletről elkerülve felrobogtunk a Kis-Kárpátok szerpentinjén, de mire belemelegedtünk volna a kanyargásba vezetőnk megálljt parancsolt a száguldásnak.

Miután a hegy tetején mindössze 8 fokot mutatott a hőmérő higanyszála, gyorsan továbbindultunk. Nemsokára már a szlovák autópályán haladtunk uticélunk Csehország felé, melyet hamarosan el is értünk. A szlovák és a cseh autópályákon ingyenesen közlekedhetnek a motorosok, ezt talán a hazai illetékesek is megfontolhatnák… Egy autópálya pihenőben elfogyasztottuk a dobozmenüt és a német nyugdíjas csoport érdeklődő és kissé irigykedő pillantásaitól övezve indultunk tovább Mikulov felé.

Átvillant az agyamon, hogy vajon 15-20 év múlva már mi sem fogunk motorozni? Na nee! Távozz tőlem rossz gondolat! Mikulov történelmi városában a főtér mellett állítottuk le a motorokat, és gyalogosan indultunk a helyi nevezetességek felfedezésére. Itt csatlakozott hozzánk Kicsi, klubunk erre az alkalomra felkent udvari fotósa. Néhányan vásároltak a neves szőlőtermelő vidék szezonális üdítőjéből a borcak-ból.(ejtsd:borcsák) „Hát ez csak must!” -tört fel a csalódott sóhaj valakiből. És jött a riposzt: „ Áz bor csák még nem kész!” Mikulov nevezetessége, hogy építői a legmesszebbmenőkig kihasználták a természetes sziklaképződmények adta lehetőségeket. Az organikus építészetet mégsem a 20. században találták fel?

Sokunknak azonban a híres-hírhedt Mikulovi menyasszony adott beszédtémát egész hétvégére. E monumentális alkotása a természetnek, sokaknak egész estét, sőt egész életet betöltő élvezetet jelenthetne… Rövid motorozást követően megtekintettük a területet több mint 7 évszázadig birtokló Lichtenstein család dombtetőn álló emlékmű épületét, melynek egykori egyetlen célja, hogy építtetőjének a reggeli panorámája még szebb legyen. Mi adtunk neki egy újabbat, miután tökéletes háttérnek bizonyult a közös csapatfotónk elkészítéséhez.

A Lichtensteiniek mesés gazdagságáról és bukásukról Api tartott színvonalas történelemórát, melyet csapatunk a valticei kastély lépcsőjén átszellemülten hallgatott. Tényleg érdemes 700 évig kuporgatni, építeni, szebbíteni, ha mindezt egy pillanat alatt elveszítheti az ember?

Rövid motorozást követően körbejártuk a festői hlohoveci kastélyt, melynek érdekessége, hogy a lápos, mocsaras talajviszonyokra tekintettel cölöpökre és különleges hálókra épült, Ausztria és Morvaország történelmi határvonalára.

A motorokra pattanva hamarosan elértük szállásunkat, a közvetlenül a cseh-osztrák határ mellé épült Hotel Celnicét. Bőséges és nagyon finom vacsoránkat követően éltünk némi társadalmi életet, majd nyugovóra tértünk.

Reggeli uticélunk a szállástól néhány kilométerre fekvő lednicei kastély. A Lichtenstein család által épített épületegyüttes és a hozzá tartozó hatalmas őspark méltán az egyik leglátogatottabb helye Csehországnak. Mint megtudtuk a háborúban, illetve azt követően a mesés gazdagság és a műkincsek nagy része elkerült eredeti helyéről. Hát pestiesen szólva:” Az se semmi ami maradt!” Viktor alkalmi idegenvezetését követően kiadós sétával melegítettünk be a park másik végében található minaret megmászásához. A 302 lépcső sokakat visszatartott a csodás panoráma megtekintésétől.

Miután elrepült a programra szánt két óra, a többség gyalog, a fájós lábú krónikás pedig a park területét átszelő csatornán menetrendszerűen közlekedő hajóval, jutott vissza a kastély mellett libasorban leállított varjúkhoz.

Az osztrák határt átlépve egy órácska motorozással elértük az ebéd helyszínét. A helyi személyzet roppant kedves és szervezett közreműködésével egy óra alatt magunkévá tettük a nap hátralevő részéhez szükséges kalóriamennyiséget.

Egyébként az egész túra nagyon szervezett volt, minden óramű pontossággal a tervek szerint zajlott. Túravezetőnk, Kocka igazán kitett magáért, de szerintem neki sem lehet oka panaszra a csapat fegyelmezettségét illetően. Az osztrák- szlovák határ mentén végig motorozva közvetlenül Pozsony felett keltünk át a Dunán.

Nickelsdorfnál egy pillanatra eszembe jutottak a tömött sorok Trabantokkal, Wartburgokkal és a tetejükre kötözött Gorenje hűtőszekrényekkel. Ezek már más idők! Az egykori határátkelőhelyet sok helyen méteres gaz lepi, de az egykori fogadóépületek szélárnyéka kellemes megállóhelyet rögtönzött a kissé átfújt csapatunknak.

Ezt követően a Szigetközön keresztül értük el a szombati találkozási pontot, hogy rövid búcsúzkodást követően hazafelé azon gondolkozzunk: Ismét egy olyan hely ahová mindenképpen vissza kell mennünk! 

-varafan-