VIM-9 A nem is annyira ködös albion….

Nem könnyű indokot találni arra, hogy a Brit szigeteken motorozhasson az ember. Messze is van, mindig ködös, párás a levegő és elmondások szerint az eső is hatszor esik egy héten. Nekünk akadt egy remek lehetőség, hiszen meghívást kaptunk a 9. VIM-re (Varadero International Meeting) melynek helyszíne az észak-írországi Ballycastle városa. Mivel mindannyiunknak család, gyerekek vannak ezért max egy hét az ami szóba jöhet. Számolgattuk, ha csak egyenesen odamegyünk cca. 5000 km-t teszünk meg jórészt a két pont között levő autópályákat használva. Ehhez nem volt kedvünk. Kapcsolatainkat felhasználva a motorok kiutaztak nélkülünk Hollandiába, Amszterdam mellé, ahová mi fapados repülővel érkeztünk. Egy hét várakozás, kétórányi repülés és némi busztranszfer után ismét birtokba vehettük motorjainkat. Kicsomagolás, öltözködés után útnak indultunk négy Varaderoval Calais felé. Mivel fix időpontra foglalt kompjegyünk volt és nem ez az útvonal Európa legszebb része, így többnyire autópályaszerű főútvonalakon haladtunk. Pár rozoga malom, néhány tucat legelésző állat, amit Hollandiából láttunk és észrevétlenül hagytuk el, hiszen mindössze egy tábla jelezte, innentől Belgiumban motorozunk. A Francia „határon” sem volt ez másképp. Zökkenőmentesen értük el a kikötőt, közepes forgalomban, segítőkész autósok mellett. Itt csatlakozott hozzánk még négy motor (szintén Varadero, így senki nem élhetett panasszal, hogy az Ő motorja kényelmetlenebb vagy lassabb, mint a többi), így immáron 8 motorral hajtottunk fel az óriási kompra, mely játszi könnyedséggel nyelte el a tömérdek járművet. A hajótársaság személyzete szakavatott mozdulatokkal kötözte le a motorjainkat, ezért mi megnyugodva sétáltunk fel a fedélzetre, ahol egy bevásárló- és szórakoztató központ tárult elénk.

Több üzlet, bár, étterem, mozi, gyerekjátszó, bank és ki tudja még mi volt ott. A hajóút elején még kíváncsiságunkat kielégítve bejártuk a teljes fedélzetet, a második felében viszont a baloldali közlekedéstől való félelmünk lett a fő téma. Kétórányi csónakázás után feltűntek Dover fehér sziklái. 

A szigetre lépve hamar ráébredtünk, hogy ez a közlekedés nem is annyira bonyolult. Némi odafigyeléssel még élvezetes is a beidegződésektől való eltérés. Angliában csak egy zavaró van a motoros számára, hogy a GPS szinte végig vörösen világít, figyelmeztetve a mindenhol jelen lévő traffipaxokra, mozgó sebességmérőkre és az ott jellegzetes átlagsebesség mérőre. Észak felé vettük az irányt tudatosan elkerülve London városát. Mivel későn indultunk és Anglia ezen részén kevés a látnivaló, este nyolcra sikerült Cambridge-ig eljutnunk. Itt úgy döntöttünk az éjszakát is a városban töltjük. Haza ez a hír már úgy jutott el, hogy beiratkoztunk az egyetemre.

Cambridge nagyon szép városka, a vidéki Angliára jellemző alacsony kőházakkal, hihetetlenül zöld növényzetével, a filmekből már jól ismert egyetemi városrésszel és annak hatalmas hibátlan parkjával.

A csodálatból kétszer is ámulatba estünk, először amikor megálltunk tankolni és felfedeztük, hogy egy liter benzin ára 0,98 Font, ami ugye közel 380 Ft. Másodszor pedig a szálláskereséskor jöttünk rá, fejenként 40 font alatt maximum a csillagpanzióban tudtunk volna megszállni. Az első nap megtett 500 km nem volt különösen megterhelő, de mivel mindenki az utolsó pillanatokig dolgozott, pakolt és csupán pár órát aludt, nem kellett minket ringatni. Másnap korán keltünk és kíváncsian lestünk ki a vastag függöny mögül az időjárást fürkészve. Nem kellett csalódnunk, hiszem már reggel hét óra előtt kristálytiszta idő volt, sütött a nap. Hamar felmálháztunk és megtámadtuk az éttermet, ahol igazi angol reggelivel vártak, ami nem egy svédasztal, de legalább volt valami a gyomrunkban. Erre a napra a lehető legtöbb kilométert terveztük, hiszen két nap alatt kellett megtenni a maradék 1600-at. Nem sokkal indulás után letértünk a főútvonalról és soha nem látott gyönyörű környezetben, ékszerdoboz kinézetű kis városkákon át, hihetetlenül kanyargós, keskeny összekötő részeken haladva fogyasztottuk a hátralevő távot.

Végig két, kőből épített fal között kanyargott az út, mely annyira keskeny, hogy három oldaldobozos motor szerintem el sem fér egymás mellett. Hihetetlen mennyiségű követ halmoztak fel és építettek belőle több száz km kerítést, mind az út mentén, mind a területeket elválasztván.

Azt, hogy átléptünk Skóciába, jól bizonyította, hogy már nem zöld volt a növényzet, hanem barnás árnyalatú.

Útközben többször megálltunk fényképezni. Ennyi legelésző állatot, mint itt, még összesen nem láttunk. Többnyire birkák és marhák alkották ezt a tömeget. Több nap elteltével jöttünk rá, hogy ezek az állatok itt ridegtartáson vannak, hiszen sehol egy akol vagy istálló. Éjjel-nappal esőben, szélben kint vannak a legelőn. Egy lovat láttunk összesen, amit letakartak nehogy beázzon. Az egyik ilyen fotózós pihenőnél megláttuk a Lochness-i szörnyet motoros képében. Történt ugyanis, hogy ez egyik kolléga elszámolta magát a felszállással és sikerült neki a másik oldalra eldőlni a motorral, átzuhanni egy drótkerítésen és fejjel landolni egy 2 x 2 méteres fél méter mély pocsolyában.

Először dermedten figyeltünk és leugorva a motorokról segítségére siettünk. Aztán mikor felkelt és csak ott áll, csöpögött belőle a bizonytalan eredetű lé, akkor már mind sírva fetrengtünk a röhögéstől. Annyira, hogy legalább fél órával tolódott az indulásunk, igaz ebben benne volt a plexi power tape-vel való javítása is, ami sajna félbetört a mutatvány miatt. A kitűzött cél Edinburgh, ami nagyjából 600 km-t jelentett. Többször megállásra késztetett minket a táj elragadó szépsége és az elégetett kalóriát is pótolni kellett. 

A viszonylag sok időveszteség ellenére, amikor elértük Edinburgh-t úgy döntött a társaság, még feljebb megyünk. Ebben a döntésben nagy segítségünkre volt, hogy este fél tízkor még sütött a nap. Megcéloztuk Perth városát, ami még 100 km-t jelentett. Ezt autópályán viszonylag hamar lezavartuk és itt a pálya mellett találtunk szállást cca. 30 Fontért, igaz ebben nem volt reggeli. A csapat vállalkozóbb szellemű fele bemotorozott a városba vacsorázni, nézelődni. Alig találtunk nyitva tartó éttermet, de a vége jól sült el, úgyhogy ettünk, ittunk és éjfélkor már a szálláson voltunk ismét. Harmadik napra több lehetőség állt fenn. Az egyik, hogy innen egyenesen Ballycastle-ba megyünk, ami 350 km-t jelent. Senki nem támogatta ezt, hiszen 2500 km-re Budapesttől, néhány száz km-re Skócia legszebb részeitől látni akartunk mindent! Az időjárás is nekünk dolgozott, fantasztikus napsütésben hagytuk el az út menti motelt. Viszont az előre megtervezett útvonal szerint több mint 900 km volt a hátralevő táv úgy, hogy a kompra előre foglalt jegyünk volt este 8,25-re. Mindent végiggondolva, kiszámolva rájöttünk ez gyakorlatilag lehetetlen, figyelembe véve, hogy Skóciában egyetlen km autópálya sincs.

Kitaláltuk a megoldást: átfoglaljuk a kompot későbbre, ha lehet. Némi telefonálgatás után kiderült tudunk változtatni és áttettük a kompozást hajnali 0,15-re. Ezen annyira felbuzdultunk, hogy visszamentünk majd 50 km-t és megnéztük Scócia egyik legszebb látogatható kastélyát Blair-t, (Blair Atholl) melynek különlegessége, hogy az egyetlen fehér színű.

zután a Loch Ness felé vettük az irányt. Inverness a tó déli részén fekszik, ezt neveztük ki célpontnak. A magas hegyek övezte kristály tiszta vizű tó csodálatos látványt nyújt.

Bármely parkolóban megállva képeslap témájú fotó készülhet. Szájtátva bámultuk a tavat, miközben éhség lett úrrá rajtunk.

Találtunk egy útszéli kis büfét, ahol meg is álltunk hamburgerezni. Szerintem az egyik legjobb ebéd volt az egész út során. Sem Anglia, sem Skócia nem a konyhájáról híres. Ebéd után észak-nyugat felé kanyarodtunk, hogy kicsit adózzunk a filmes történelemnek és megnéztük az Elian Donan kastélyt. (itt forgatták a Hegylakó c. filmet.) A kastély udvarán egy táblán az állt, hogy tiszta időben milyen látnivalók vannak a tenger felé tekintve. Szerencsére az időjárás megengedte, hogy mindezeket mi szabad szemmel is megcsodálhassuk. Igen jó fekvésű a kastély, csak hétvégi háznak kissé messze van. Tovább folytatva utunkat átmotoroztunk egy óriási hídon (inkább meredek és magas volt, mint széles) a Skye szigetre, ahol az idő rövidsége miatt csupán perceket töltöttünk. Állítólag csak tengerparti utak vannak kiváló minőségben, rengeteg kanyarral megtűzdelve.

Több mint 400 km várt még ránk a kikötőig. Nagy rohanásról nem lehetett szó, hiszen kanyargós, keskeny dimbes-dombos út vezetett végig Skócián.

Későn sötétedik ez segített minket, de még így sem volt esély, hogy közel kétórányi vak sötétben való szerpentinezéstől megóvjon minket. Ezen úton döbbentünk rá arra, hogy itt a szigeten tök hülyék az útépítéshez. Amikor készítik az utat sehova egyetlen egy kátyút sem építenek bele előre, egyszerűen itt ez kimarad és valahogy később sem hoznak különféle gödröket nehezítésként. Így a vak sötétben is élveztük a kanyargást és biztonságban tettük meg a több, mint 100 km-t, ami még a kompig hátra volt. Sikerült éjjel 0,05-re zárt kapukat találni a kikötőben. Kiderült, hogy indulás előtt fél órával bezárják a kapukat, de mire végigolvastuk a táblát, már nyílt is a kapu és mi felhajtottunk a pihenést jelentő hajó gyomrába. A közel kétórás hajóúton nem tudtunk aludni, mert a katamarán meglepetést meglepetésre halmozott. Ha lehet még fényűzőbb volt, mint a doveri komp, még nagyobb, de ami a legfontosabb a gyorsasága. Először csak az tűnt fel, hogy iszonyatosan magas hullámok csapnak fel a hajó mögött. Aztán előszedtük a GPS-eket és meglepve tapasztaltuk, hogy 70 km/h-s sebességgel haladunk.

ésőbb elolvastuk a leírást erről a modern ladikról és kiderült, hogy négy Boeing 747-es turbina hajtja, ami együttesen 100,000 (nem elírás! Százezer) lóerős. Mivel 17 órát ültünk motoron és 19 órája voltunk úton nem túl pihenten szálltunk le a hajóról és vágtunk neki a még hátralevő majd 100 km-nek. Belfastban még benzinkutat is kellett keresni, mert az egyik motor rövidebb hatótávolsága miatt már csak benzingőzzel ment egy ideje. Ahogy kiértünk Belfastból megtapasztaltuk a valódi időjárást ugyanis ránk szakadt az ég. Így a hátralevő út több mint két órásra sikeredett. Hajnali 4 óra elmúlt, amikor 940 km-el a hátunk mögött megérkeztünk a VIM helyszínére. Szerencsére az egyik pár, akik elindultak pár nappal előbb (ez volt a nászútjuk) időben érkeztek, felvették a szobakulcsokat és még meg is ágyaztak nekünk. Azért még akadt egy kis gondolkodni való, hiszen az Írek reggel szervezett túrákat indítottak a környék nevezetességeinek és szép tájainak felderítésére. A tíz órakor induló túrára felírtak minket is. Hamar két részre szakadt a csapat. Ketten úgy döntöttünk, hogy lássuk, amit látni kell. A csapat másik fele úgy érezte 21 órányi motorozás után négyórányi alvásnál többre van szüksége. Hajnali ötkor álomba zuhantunk. Reggel 9 körül kezdtünk ébredezni, az idő az ittenihez méltóan ködös, párás, szemerkélő esővel. Beöltöztünk esőruhába és elindultunk megnézni a környék nevezetességeit. Negyedórányi motorozás után, mely fantasztikusan szép helyeken vezetett, megálltunk a Giant’s Causeway szikláinál.

Itt egy vulkáni kitörés után nagyon furán alakította az idő és a tenger a megszilárdult lávaköveket, ugyanis szinte szabályos hatszögletű oszlop minden szikla. Az Írek csillagos ötösre vizsgáztak programszervezésből. Ezután továbbhaladva az ide jellemző esős időben felmotoroztunk egy gyönyörű kilátó pontra, ahol olyan szél fújt, hogy függőlegesen meg sem lehetett állni lábon. Ezt követte a nap egyik fő attrakciója az ebéd egy remek hangulatú ír kocsmában, kandalló tüze mellett. Mire szuszogva ismét motorra ültünk az eső is kezdett alábbhagyni és ettől fogva gondtalan gurulás volt a délután. Ballymoney nem túl nagy város, viszont itt találjuk Joey Dunlop emlékkertjét, ahol gránitból készült motoron ül a 26 TT-t és több mint 150 egyéb nagy versenyt nyert, fantasztikus motorversenyző szintén gránit szobra.

Ezután gyorsan visszatértünk a szállásra, ahol már javában főzték a vacsorát. Erre a napra már csak a bulizás volt hátra. Vasárnap reggel pánikriasztásra ébredtünk, mivel a szomszéd szobából ránk rontottak a fiúk, hogy azonnal nézzünk ki az ablakon és találjuk ki a napot, ugyanis szakadt az eső. Nem is kicsit. Gyakorlatilag az út túloldalára sem lehetett átlátni. Az időjárás jelentés szerint délre elvonul Angliába a felhő és kisüt a nap. Hát ott sem értenek jobban a meteorológiához mint nálunk. Jó túramotoroshoz mérten délután kettőkor megelégeltük a várakozást. Esőruha, nagygáz és irány az előre megtervezett úton. Néhány km után már parkolunk is le, hogy megnézzük a nevezetes függőhidat.

Elsőre csupán egy magas és bizonytalan átjáró, de később utána néztünk miért nevezetes. Anno a halászok építették, ugyanis a halaknak nem szólt senki, hogy ott az öbölben várják őket, ezért nem is úsztak be oda. Viszont a halászok szakmájukat tekintve halfogásra voltak beállva. Gondolom ücsörögtek egy keveset az öböl partján, majd megépítették a hidat és kisétáltak a halakhoz. Miután oda-vissza remegő lábakkal átsétáltunk a függőhídon, lőttünk pár képet.

Továbbindultunk az Írek igazi nevezetességéhez egy 1608-ban bejegyzett és még ma is üzemelő (The Old Bushmills Distillery Co. Ltd) whiskygyárhoz. Milyen furcsa, hogy van egy csomó tehenük, mégsem a tejükről híresek. Szóval a vezetett gyárlátogatást jól lekéstük, de jó magyar szokáshoz híven mi magunk felderítettük az üzemet. Éreztük a cefre illatát ami a sokezer literes üstökben forrt. 

Whiskyillatos mámorban ültünk motorra ismét, hogy megkeressük a „sötét valami” (Dark Hedges) névre hallgató fasort, amelyet én mindenképpen látni akartam. A fura törzsű hatalmas fák szinte alagutat alkotva fonódtak egymásba.

Mikor odaértünk azonnal kiderült, a Hedges egy családnév, akiknek a nevéhez fűződik valamiért a fasor. Időközben az eső megunt minket kísérgetni és kisütött a nap. Néhány fotó és hatásos videó elkészülte után a szállásra vettük az irányt. A visszautat már ismerősként motoroztuk végig.

Ezen az estén viszont két fontos feladat volt, az egyik a Török Varadero Klub részére a másik pedig számunkra. Ott és akkor kellett bejelentenünk (a mi egyesületünk rendezi jövőre, itt Magyarországon) hol tartjuk a 10. jubileumi VIM-et. Ezután a Törökök lobbiztak egy keveset a 11.VIM (2009) megrendezésének jogáért. Ezek a „prezentációk” nagyon viccesre szoktak sikeredni és nem volt ez most sem másképp. Éjjel még a pakolás volt hátra, hogy reggel korán tudjunk indulni, hiszen 1300 km, két kompozás volt hátra a reptérig, amire két napunk volt csupán. Azt nem mondom, hogy tökéletesen kipihenten, de reggel ¾ 7-kor kihajtottunk a kemping kapuján. Az időjárás mintha csak tudná, ma nem rondíthat bele az időbeosztásba, gyönyörű verőfényes napsütésben kacskaringóztuk végig a tengerparton egészen Dublinig. Itt egy órás városnézést követően megállapítottuk, hogy nem kifejezetten turista látványosság. További utunk Rosslare-ig sétagalopp volt, mert három óra állt rendelkezésre 150km megtételéhez.

Élveztük a motorozást a hibátlan utakon, fantasztikus környezetben és végre a benzin is csak 1,15 euro volt. Rosslare-ben már a megszokott módon kompra fel, lekötöz, fedélzetre fel. Már-már rutinosnak éreztük magunkat kompozás terén. Beterveztük az ebédet, de nem számoltunk az újdonsággal, miszerint a tenger nem mindig egyenes. Gyakorlatilag 4-5 nekifutásra sikerült eltalálni a kiválasztott széket, asztalt annyira billegett a hajó. Nem is esett jól a kaja és többen rosszullétre panaszkodtak. Angliában partot érve autópályásra váltottuk a menetet. Több mint 400km-el a hátunk mögött Doverig 550 km volt hátra. Másnap a komp reggel 9,25-kor indult ezért a keddi napra a lehető legkevesebb táv kellett maradjon. Remek tempóban haladtunk annyira, hogy kitérőt tettünk Stonehenge irányába. Sajnos este ½ 10-kor már zárva volt, így néhány kerítésen kívüli fotóra volt lehetőség a szürkületben.

Szálláskeresés közben többször helyhiányba ütköztünk. Egy helyen jelezték, Doverben van három szabad szobájuk. Hajnali egy órakor leparkoltunk a kikötőtő mintegy 300 méterre légvonalban. Ezen a napon sikerült 1025 km-t motorozni. Reggel nem kellett korán kelni, hiszen 10 percre volt a komp. Kényelmesen megreggeliztünk, majd indulás a komphoz, melyet sikerült ilyen kis távolságról lekésnünk. Nagy baj nem történt, mert 40 perc múlva indult a következő. Az idő már nem számított. 300 km volt már csupán a pakolásig és a repülőnk este 8 után indult Budapestre. Hamar visszaálltunk a rendes oldalon való közlekedésre, bár nekem voltak kétségeim egy-egy körforgalomba behajtást illetően. Hét nap elteltével 3800km-el a hátunk mögött (ebből 3200 a baloldalon) érkeztünk meg a szállítmányozó cég udvarára. Lekötöztük motorjainkat, becsomagoltunk és elindultunk haza. A gyerekek már alszanak, hiszen éjfél felé jár, mikor kiszállok az autóból a házunk előtt. Rettenetesen fáradt leszek a következő pár napban, de bármelyik reggel újra elindulnék, hogy ismét ilyen gyönyörű helyeken élvezzhessem a motorozást. 
ZSIFI